A fejfájás nem hagy nyugodni... A küzdelem közöttünk elmúlt... Beadtam a derekam, ha fáj, akkor fájjon, nem érdekel... Néha persze a falat kaparom, de már nem érdekel. 
Anyu ma már ment melózni, egyedül voltam itthon. Semmihez nem volt sem erőm, sem kedvem. Reggel ébredés után befeküdtem a terrakotta kanapéra a TV elé és beraktam egy filmet. Az Amelie csodálatos életét. Miután vége lett ennek a furcsa, de édes szerelmi történetnek, megéheztem. Kis kutakodás után kitaláltam, hogy sós, főtt krumplit fogok enni. Megfőztem, közben leforráztam egy teát. A kedvenc jázminos zöld teám. A fejfájás nem igazán csillapodott, így hát bebújtam a takaró alá és aludtam egy keveset. Felébredtem, gondoltam megnézek valami jó kis szerelmi sztorit, így hát odaültem a géphez, és megnéztem az Őrült Dilis Szerelmet. Rá kellett jönnöm, hogy Ryan Gosling bármennyire is kancsal, jóképű egy hapsi... 
Jut eszembe... Hapsi... Szerdán találkozom Mókival. Ő az a srác, pontosítva férfi, aki tíz évvel idősebb, mint amennyinek érzi magát lélekben. Nagyon jó beszélgető társ, erre rájöttem, de minél többet beszélünk, annál inkább halogatni akarom a találkozást, hogy hatalmasabb bummja legyen. Úgy akarom először látni, hogy nagybetűkkel MINDENT tudok róla. Persze mindenkiben a tökéleteset keresem, és az igazit, mégsem vagyok benne biztos, hogy a közeljövőben megtalálom. Emiatt most nem is igazán aggódom. Ha jön, hát jön... Ha nem, akkor nem. Biztosan nem fogok egyedül meghalni, de ezt a nagy Ő dolgot most picit halogatnám. 
Előttem egy fekete teáscsésze, benne a negyedik teám. 
Megnyugtat.
Ellazít.
Megihlet.
Egy téli tájat képzelek el, egy meleg szobában ülök, vastagon felöltözve, mellettem karácsonyfa áll, kezemben a nagy, fekete csésze, benne gőzölgő tea. Fújom, majd belekortyolok, s halk zenével nézem, ahogyan pelyhekben hull a hó a földre az utcán. Elképzelek egy férfit, aki megölel, akihez hozzábújok. Nem látom az arcát, nem tudom ki az, de azt színtisztán érzem, hogy szeretem és Ő is szeret. Annyira tökéletes, hogy el sem hiszem. 
Most csak fogom a teát, megfújom, belekortyolok, és nézem, ahogyan a betűk száma sorra növekszik. 
Annyi mindenre vágyom... De most csak én vagyok, a csésze, és a teafilter.

Ma megkérdezték tőlem, hogy nem rossz e kiadni magamat a blogban...

Tulajdonképpen nem. Akik ismernek, és kicsit is érdekli, milyenek a szürke hétköznapjaim, azok olvasnak, írnak, vagy felhívnak. Aki ismeretlenül állít be, az pedig nem tudja, hogy ki áll Emm Taylor mögött. 

Tegnap átugrott hozzánk Máté és Klaudia, (anyu munkatársa és a barátnője, a család barátai) estig a teraszon ültünk és beszélgettünk, persze néha-néha eltűntem, de jó volt a hangulat. A fejfájástól alig tudtam este aludni, ráadásul ma reggel anyu fél 8kor keltett, ami több, mint kínzás velem szemben, ha aludhatnék, főleg egy ilyen félig-alvós éjjel után. Kómásan kiballagtam a közértbe cigit és innivalót venni, otthon reggeli, filmnézés (Elrabolva). 
Délután ebédet főztem, megebédeltünk, majd a fiúk leléptek autót fényezni, Anyu aludni, mi Klaudiával pedig megnéztük a Breaking Dawn első részét. Bebújtunk az ágyba az elsötétített szobában, és ámuldoztunk a véget nem érő szerelmi történeten. Mindeközben lepörgött lelki szemeim előtt az összes kapcsolatom, és az, hogy sosem éreztem még úgy senki iránt, hogy a kezemet adjam neki. Tudom, hogy fiatal vagyok, de azt is, hogy az idő véges. Bár a szerelem egy tingli-tangli dolog, ha az embernek komoly tervei vannak egy más területen, de fontos a kiegyensúlyozott élethez. Most még sem akarom. Legalábbis az egyik részem... Mintha az elveszített ikertestvérem bennem élne, és irányítana az élet egyes területein... Döntésképtelenség, ahol még a feldobott ötforintos sem használ. Az egyik részem görcsösen kapaszkodik a szerelembe, míg a másik egy viszonylag szabad szellemű lélek és mindenre vágyik, csak a szerelemre nem. Remélem nem csak én vagyok ennyire lelki roggyant, nem bírnám elviselni, ha csak én lennék ilyen ambivalens a földön. 

Végül is készen lett a sok kicsi és egy nagy Briós. Nem csak jól néz ki, de még eszméletlenül finom is!