Ezt a bejegyzést ajánlom Angithia művésznőnek, aki kiváló fotós. Remélem értékeled majd :)

Nyíltan kijelenthetem ezek után, hogy egyik képen sem ismerek igazán magamra... Ha egymás mellé tesszük ezeket, mintha nem is egy személyről készült volna ez a pár fotó... Félelmetes.

Tizennégy éves voltam, amikor megismertem. Első nap a középiskolában, évnyitó után. Nem ült tőlem olyan messze, mégis végig őt néztem. "Valahol már láttam.... Valahonnan ismerős..."-gondoltam magamban, persze ezelőtt soha nem láttam és esély sem volt találkozásra... Csak néztem és merengetem, honnan lehet ennyire ismerős az arca, de semmi nem ugrott be. Eltelt egy-két nap, beszélgetni kezdtünk a Tescoban egy "osztálykirándulás" alatt. Visszahúzódó, csendes volt, mégis fellobbant egyfajta szikra kettőnk között. A Tescos élmény után egyre többet beszélgettünk, egyre többet voltam vele, mikor nem volt, akkor pedig nagyon hiányzott. Egy kis idő után már azt éreztem, ezt az embert én szívből szeretem. 

3év telt el, most kezdjük 4.évünket együtt... Ezt az embert én a mai napig teljes szívemből, a legszőszintébben szeretem. Soha nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem. Ő volt az első igazi, és ő is marad örökké. Mások jönnek-mennek, de őt soha nem fogom elfelejteni...
Elfogadott bárhogy... Józanul-részegen, Vörösen-feketén, Szomorúan-vidáman, Soványan és kövéren....
Megéltünk együtt mindent, amit lehet... Anita... Buksi... Te vagy a legjobb barátnőm, és testvérem egyben. Tudom, hogy rád mindig számíthatok és te is rám, bármi történjék is. :)

SZERETLEK!