Szokásos reggel, szokásos kávé, szokásos cigi.

Minden úgy indult reggel, ahogy menni szokott. Azt leszámítva persze, hogy 4 órát aludtam, fáradt voltam és nyűgös. Ez ugyan mind az én saram, de megérte. Megérte, mert David felnyitotta a szemem. Korábban azt gondoltam, Eric és David a két erős farkas a falkában, akik küzdenek az alfa szerepéért. Hülyeség. Barátok. Legalább is ezt gondoltam akkor, amikor Eric állt mellettem, de ez már a múlté.

Nyolc óra húsz perc, A zöldségesnél
Állok egy helyben... Mászkálok a zöldségek előtt, szemezek a gyümölcsökkel is, majd felbukkan egy ismerős arc. A lábam remeg, ideges vagyok. Nem az a dühös idegesség, hanem a "nehogy elszúrjak valamit" idegesség. Mindeközben a facebookon keresztül ecseteltem a dolgokat Huginak, nehogy kimaradjon az izgalmatlan várakozásból. 
David nyakába ugrottam, öleltem, nem akartam elengedni. Elindultunk egy úton, egy ismeretlen sövényen, aminek a végén elvileg az Ő lakásuk áll. 
- Először is elmegyünk Csokiért - mondta, közben arcát felém fordította. 
- A miért? - kérdeztem vissza, mert nem értettem hová, kiért, miért?
- Csoki, elvisszük sétálni - mosolygott és közben leesett a tantusz, hogy a vadászgörényéről van szó. Kicsit meglepett ez a hirtelen ugrás... Felmegyünk hozzájuk... Oda, ahol lakik... 
Első emelet, barna ajtó... Az egyetlen barna ajtó az emeleten. Eltéveszthetetlen. 
Kinyílt az ajtó. Egy kedves férfi állt előttem, kezet nyújtott, bemutatkozott, Ő volt Dave apja. Beljebb megyek, egy fiatal nő ül egy székben, a gépen játszik. Hiába mondta Dave, hogy az anyukája, nem jutott el az agyamig, azt hittem az idősebb húga, s kiszaladt a számon a mindent elrontó szó... "Szia!"
Dave arcára csúnya grimasz került, az arca csak torzult... Tudtam, hogy rosszat mondtam, s gyorsan próbáltam magam kimenteni a végtelenül kínos szituációból... Igazán megtanulhatnám már végre az illendő köszönést. Alapvető probléma, hogy anyám öl azért, ha valaki nem "Sziával" köszön... Mások pont ezért... 
Anyuka bemutatkozik, s kénytelen voltam lelőni a poént:
- Emm Taylor - nevet. Igen... A vezetéknevünk egy és ugyan az... Tegnap hajnalban még jókat kacarásztunk Dave-vel, hogy majd megkérdezik, testvérek vagyunk-e, s ha már itt tartunk, sosem volt még névrokon párom. Ha jobban bele gondolok, még David sem volt. 
Kivittük sétálni Csokit, aki belopta magát a szívembe. (Ha nem harapott volna akkorát, akkor szívcsücsök is lehetett volna, de így be kell érnie a szívem egy darabkájával)
Leültünk egy betontömbre és beszélgetni kezdtünk, mindenről. Elmesélte a mai másfél órás agyszüleményét, amin én csak ámítozva nagyokat néztem... Izgalmas volt, lekötött, de közben éreztem, hogy meg kell csókolnom... Muszáj... Mégsem tettem meg. Nem akartam semmit elsietni. Legalább is az eszem ezt diktálta. S hogy a szívem mit akart? Tettem rá!
Hazafelé vettük az irányt, Csokit betettük a helyére, majd sétáltunk a Panda Bár felé.
Már csak pár méter választott el minket a helytől, a sarkon álltunk. Rámnézett barna szemeivel és a következő mondatok hagyták el száját:
- Én ma ki foglak kísérni az utolsó vonathoz. Én meg foglak ott csókolni. Hagyod vagy nem hagyod, te döntesz. Én elmondtam előre mit fogok tenni, van 3 órád átgondolni mit szeretnél. Te döntöd el, mit szeretnél - a mellkasomra bökött kétszer - szedd össze magad.
A nyakába borultam. Ott, akkor helyben meg akartam csókolni, de hezitáltam. Én nem kezdeményezek! Hajoltam felé, a kísértés hatalmas volt, de a csókból csak ölelés lett. Nem akartam elengedni.
- Most így olyan jó - leheltem a nyakába, Ő pedig belekuncogott az enyémbe - Csapjunk bele! - mondtam, s azzal elindultunk a Panda felé. Eric megvető pillantással nézett ránk. Nem értettem a helyzetet. Beinvitáltam sört venni, öt vagy hatodik könyörgésre bejött velem. 
- Mi újság? - kérdezte. Sajnos nem emlékszem, de valahogy szóba hozta, hogy több, mint két órát voltam el Daviddel... Először is... Nem értem, miért fáj ez neki? Másrészről kissé cinikus megjegyzés volt a részéről az a két óra...Ez zavar...
Ültem Dave ölében, okosan néztem ki a fejemből. Csörgött a telefonom, anyám keresett, hogy hagyjak neki 1-2 szálat holnapra. Ez teljesen rendben volt, mindössze annyi volt a probléma, hogy öt szálam volt összesen.
Rácsaptam Dave combjára finoman, és megkértem, hogy menjünk el cigit venni. 
A zöldséges pult előtt álltunk, mind a ketten lépni akartunk, a szemeink cikáztak a másik szeme és ajka között, mire Dave rám nézett:
- Miért kerülgetjük egymást?
- Nem tudom - néztem rá csillogó szemekkel. Átkarolta a derekamat és megcsókolt. 
Mikor már visszafelé sétáltunk kéz a kézben, Eric pillantásaival mérgezett hegyű nyilakat lőtt felénk. 
Leültünk, beszélgettünk, de kénytelen voltam beszélni Erickel, hiszen a legutóbbi találkozásunkkor nála felejtettem a kedvenc pulóverem, amit már nagyon hiányolok. (Annak ellenére, hogy 35°C mostanában az átlag hőmérséklet)
Félre hívtam a mosdókhoz, ahol visszakértem a pulcsit és közöltem vele, hogy próbálok boldog lenni. Elővette Joker mosolyát és csak ennyit mondott:
- Az a lényeg, hogy boldog legyél! - Igen, valószínűleg azt akarod, hogy boldog legyek, miközben hetekig hitegettél a hamis szerelmeddel... 
Eljött az idő, hogy menni kellett haza. Kikísért a vonathoz, s a beígért csókot megkaptam ugyan, de nem ez volt az első... Arról a csöves kukorica tudna mesélni.
Leszálltam a vonatról, meghallottam egy érdekes búgást. Anthony bukkant fel a sötétből a fekete darázson. Megáll előttem:
- Érted jöttem - mondta, s közben levette a bukósisakját - mennyit ittál?
- Másfél korsóval.
- Az nem elég -mondta, s én már fent is voltam mögött, hajtottunk a legközelebbi kocsma felé, ami jelen esetben a legmesszebb volt. Beültünk egy sörre, majd mentünk is tovább. 

Itthon a fáradtság ellenére megkezdtem ezt a bejegyzést, de elnapoltam, mert rosszul lettem. Mindeközben Pruzsiról beszélgettünk Hugival... Ez az állat éhgyomorra ivott és meg akarta ölni magát... No de kérem, ez butaság, később úgy is megbánná!
Most megyek, igyekszem a hétvégi Délegyházai kirándulást is elmesélni, de 3 nap a lemaradásom, nehéz lesz behozni.

Boldogság, Szeretet: Emm