Visszatértem, mert megint piszkálja a pici szívem a bánat... 

Előre bocsánatot kérek attól, akinek ez a bejegyzés fájdalmat fog okozni, de már nincs több hely a bánatzsákban... Ha nem öntöm ki belőle mind azt, ami nyomaszt, kipukkad és elszabadul a pokol... Annak pedig nem lesz jó vége.

Ma átjött Hugi, mert megígértem neki, hogy a szekrényemben rendet rakok, és ami nem kell, azt neki adom, ami pedig neki sem kell, azt kidobom a szemetesbe. 
A nagy kutakodásban egy kék, vonalas füzetet találtam. " Diary, Top Secret!" ez állt a füzet borítóján. Kinyitottam, de nem kellett volna... Ahogy kinyitottam és fellapoztam, feltéptem a régi, elfeledett sebeket...
Kedves Naplóm - így kezdődik minden bejegyzés... Ám minden oldal más és más emléket tárt fel előttem, olyanokat, amiket el akartam és el is felejtettem a hosszú évek folyamán. Életem első, igaz szerelme írt benne hozzám üzeneteket. Tom, akiről azt hittem, a férjem lesz és gyermekeim apja, olyan szép leveleket írt benne rólam, nekem, hogy akarva-akaratlanul kigördültek sós könnycseppjeim a szememből... Ha nem lett volna ott a húgom, biztosan térdre rogyok és összegörnyedve a földön zokogom el négy év bánatát a négy, jégkék, hideg falnak. Minden amit leírt nekem, akkor, négy éve, az őszinte volt és igaz. Igaz szerelem volt, amit úgy hajítottam el, mint egy játékot. Soha nem lesz már ilyen ember az életemben, ezzel tisztában vagyok. Hiába van most ott David, akivel jól érzem magam, tudom, sosem leszek képes szerelemmel szeretni. Ez fáj... Nem csak nekem, de neki is. Már úgy érzem, képtelen vagyok szerelembe esni. Nem is akarok és nem is tudok. Egyszerűen nem hiszek már a szerelemben. Ez olyan, mint valami elérhetetlen, mágikus dolog.

Sajnálom... Bocsánat, ha most ez a pár sor szíven ütött. Te kihevered hamar, de nekem négy éve tátong a szívemben egy ököl nagyságú seb, amibe az emlékek sósavat csepegtetnek. Mar, fáj, nem hagy nyugodni. Ideges vagyok, képtelen vagyok enni... Sorra jönnek fel a rosszabbnál rosszabb emlékek. Ahogy Eric vágott át, pedig én szerettem és boldog voltam vele... 
S most eszembe jutott egy fájdalmas emlék... 
Tom hazajött egy utazásból, kimentem elé a vonatállomásra, finoman megcsókoltam, boldog voltam, de Ő mozdulatlanul állt, meg sem ölelt. Mikor kérdeztem, hogy mi a baj, Ő csak legyintett és elindult az úton, hazafelé. Újból rákérdeztem, Ő pedig azt felelte, Melissa, akivel ismerkedett - ez szakításunk és kibékülésünk közben volt - nem tudta mikor megy haza, de mégis kiment elé a vonathoz két megállóval előrébb, és most nem tudja mi legyen. Arra kért, menjek el az aznap esti koncertjére és beszéljem meg Mel-el, hogy mi legyen. Velem maradjon, vagy vele... Nem akartam hinni a fülemnek... Nem kérhet ilyet. 
Az út azon részéhez érkeztünk, ahol ketté váltak útjaink. Ő jobbra fordult, én balra. Szinte el sem köszöntünk, Ő ment... Én is elindultam, de a lábaim meggyengültek... Tudtam, hogy ott, abban a percben veszítettem el életem szerelmét, azt, aki a Nagy Ő volt. Az első, az igazi. Térdre borultam, elhasaltam a földön, és vad zihálással zokogni kezdtem... Alig kaptam levegőt, mozdulni sem bírtam. Négy kézláb másztam haza a forgalom mentes úton. A ház előtt lábra álltam és visítva berohantam a szobámba. Anyám utánam rohant. Nem értette, hogy mi történhetett, csak annyit látott, hogy hatalmas mosollyal, vidáman szaladtam ki a vonathoz, és vérvörösre kisírt szemekkel, zokogva estem be a házba. Nem tudtam beszélni, pedig jó lett volna elmesélni neki mindent ami történt. Felhívta Tomot, kérdőre vonta, üvöltött vele. 
Ez volt a végszó... Onnantól fogva Tom nem jött át hozzánk. Ez négy éve történt. 2009, június 14-én, amikor a 7. hónapunkat ünnepeltük volna... 
Még mindig fáj...

Kérlek, most TÉNYLEG ne keressen senki... Kell egy kis idő, és némi alkohol...