A fejfájás nem hagy nyugodni... A küzdelem közöttünk elmúlt... Beadtam a derekam, ha fáj, akkor fájjon, nem érdekel... Néha persze a falat kaparom, de már nem érdekel. 
Anyu ma már ment melózni, egyedül voltam itthon. Semmihez nem volt sem erőm, sem kedvem. Reggel ébredés után befeküdtem a terrakotta kanapéra a TV elé és beraktam egy filmet. Az Amelie csodálatos életét. Miután vége lett ennek a furcsa, de édes szerelmi történetnek, megéheztem. Kis kutakodás után kitaláltam, hogy sós, főtt krumplit fogok enni. Megfőztem, közben leforráztam egy teát. A kedvenc jázminos zöld teám. A fejfájás nem igazán csillapodott, így hát bebújtam a takaró alá és aludtam egy keveset. Felébredtem, gondoltam megnézek valami jó kis szerelmi sztorit, így hát odaültem a géphez, és megnéztem az Őrült Dilis Szerelmet. Rá kellett jönnöm, hogy Ryan Gosling bármennyire is kancsal, jóképű egy hapsi... 
Jut eszembe... Hapsi... Szerdán találkozom Mókival. Ő az a srác, pontosítva férfi, aki tíz évvel idősebb, mint amennyinek érzi magát lélekben. Nagyon jó beszélgető társ, erre rájöttem, de minél többet beszélünk, annál inkább halogatni akarom a találkozást, hogy hatalmasabb bummja legyen. Úgy akarom először látni, hogy nagybetűkkel MINDENT tudok róla. Persze mindenkiben a tökéleteset keresem, és az igazit, mégsem vagyok benne biztos, hogy a közeljövőben megtalálom. Emiatt most nem is igazán aggódom. Ha jön, hát jön... Ha nem, akkor nem. Biztosan nem fogok egyedül meghalni, de ezt a nagy Ő dolgot most picit halogatnám. 
Előttem egy fekete teáscsésze, benne a negyedik teám. 
Megnyugtat.
Ellazít.
Megihlet.
Egy téli tájat képzelek el, egy meleg szobában ülök, vastagon felöltözve, mellettem karácsonyfa áll, kezemben a nagy, fekete csésze, benne gőzölgő tea. Fújom, majd belekortyolok, s halk zenével nézem, ahogyan pelyhekben hull a hó a földre az utcán. Elképzelek egy férfit, aki megölel, akihez hozzábújok. Nem látom az arcát, nem tudom ki az, de azt színtisztán érzem, hogy szeretem és Ő is szeret. Annyira tökéletes, hogy el sem hiszem. 
Most csak fogom a teát, megfújom, belekortyolok, és nézem, ahogyan a betűk száma sorra növekszik. 
Annyi mindenre vágyom... De most csak én vagyok, a csésze, és a teafilter.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.