Harmadnapja fáj a fejem, anyám szerint a piától, szerintem meg a melegtől. Kérdéses melyikünknek van igaza... 

Tegnap bementem nagybátyámhoz a Péterfy kórházba a sebészetre. Trombózisa volt a jobb combjában, tegnap egy hete, hogy bevitték. A vizsgálatok szerint jól van, de én nem igazán hiszek a "jó" Magyar Orvostudományban... Mármint a XXI. századiban...

A kórházból már hazafelé indultam, amikor a bejáratnál egy csípőficamos fiatal srác egyik kezében mankóival egyensúlyozgatott, másikban egy tolószéket tolt, látszott, hogy küszködik az emelkedővel. Odasiettem hozzá, és megkérdeztem, hogy szüksége van-e segítségre. Valamiféle csillogást véltem felfedezni a tekintetében, így kivettem a kezéből a széket, Ő rátámaszkodott a mankójára, majd könnyítve terhén együtt mentünk fel a második emelet legeldugottabb zugába a barátjához. Útközben beszélgettünk, kedves fickó volt. Beértünk a barátja szobájába, ahol rám nézett, megköszönte a segítséget, elköszöntem, de utánam szólt:
- Mikor jössz be legközelebb a nagybátyádhoz?
- Azt hiszem holnap, de ez még nem biztos.
- Én pénteken újra jövök! - mondta, majd egy mosollyal elbúcsúztunk. Nem éreztem magamat különlegesnek, vagy nagy embernek, de rajtam kívül még vagy 6-7 ember látta hogyan közlekedik, mégsem segítettek neki. Az évek alatt kiölődött az emberekből az általános segítőkészség... Én azért ennél több vagyok. 
Hazaindultam, Erzsébeten találkoztam Anitával, átjött hozzánk, majd este elugrottunk a Szent István térre a haverokkal inni, beszélgetni, zenét hallgatni. Azt este végére mindenki szeretett mindenkit. 
Persze ehhez hozzájárult egy üveg Jack Daniel's, 6 doboz soproni, 2,5 liter Servus sör (... kiváló minőségű) illetve 3 üveg bor. Erre a mennyiségre voltunk 6-an, úgy, hogy nem is ünnepeltünk semmit. 
Faltól-falig egyenesen mentünk haza, ház előtt érzékeny búcsú, majd Ancsával megtámadtuk a konyhát. Ettünk, ittunk, aztán alvásra kényszerülve bedőltünk az ágyba. 
Másnap, azaz ma, délben hívott anyám, hogy reméli nem most keltett fel. Igazából az ágyban feküdtem, azt sem tudtam hol vagyok... A fejem majd szétesett - csak a szokásos - a hangom pedig leginkább Charlie-éra emlékeztetett, aki olyan szépen énekli, hogy "jééég dupla whiskeyvel..." 
Csúnyán le lettem tolva a hajnali hármas érkezés miatt, ezért fülem farkam behúzva olyan rendet raktam a konyhában, hogy csak öröm volt nézni, közben pedig hallgattam az interjút a Best of Rock FM-en a Morre zenekarral. 
Anyu hazajött a munkából, ideges volt. Nagyon. Mint kiderült, beugrott a fájós kezével a háziorvoshoz, aki letolta, hogy miért hat nappal a baleset után ment el hozzá... Anyu persze majd felrobbant az idegtől.
Öltöztünk, majd átmentünk Szigetszentmiklósra az SZTK-ba, hogy mondjanak valami okosat. Traumatológia, röntgen - ahol cisztát találtak - vissza a traumatológiára. Anyu bemegy az ajtón kisebb mosollyal, majd kijön sínbe rakott ujjal, a nyakamba borul, látszik, hogy megviseli a dolog. Engem is megviselne. 
A legjogosabb kérdés a következő volt: hogy fog így vezetni?!
Végül is simán hazajutottunk, otthon pedig neki álltam főzőcskézni.( A mai menü paprikás krumpli és almás pite volt. ) 
Napok óta beszélgetek Mókussal, már már szívcsücsök és csak miatta megyek fel facebookra. Nagyon rendes ember, aki még lóg egy dürümmel :) (a kaja elkészítése)
Bár hozzá kell tennem az egész mizériához, hogy nem kell most senki. Az ég világon... Jól vagyok egyedül, azt hiszem. Néha hiányzik egy társ, de tudom, hogy most a suli mellett vagy nem lenne rá időm, vagy csak azzal foglalkoznék, magasról le****va az érettségit, amit nem biztos, hogy kéne...
Szóval, ne haragudjatok fiúk, nem hiányzik több csalódás nekem. 

Legyetek jók!
A ti bloggeretek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.