A hétvégém jól telt, nagyon is. Délegyházán voltunk Richardék telkén Davevel, Anthonyval és pár kedves/undok emberrel. Elmentünk a Rönkösbe (discoba), ami rám nem igazán vall, de mégis jól esett kicsit táncolni, máshogy. Mert elvileg a pogo az nem egy tánc. Dave olyan szorosan ölelt magához tánc közben, hogy lépkedni alig bírtam és néha úgy éreztem, mintha a vállammal állon csaptam volna. Volt egy-két pillanat, amikor Richy megragadta a karját, elrántotta tőlem és együtt táncoltak. Így kicsit szabadabban tudtam táncolni, tulajdonképpen élveztem egyedül ringatózni jobbra balra, de ennek is meg volt a hátulütője, mert természetesen egyből rámászott egy csaj... Igen, ha az embernek kifejezetten szexi párja van, akkor elkerülhetetlen a lekoptathatatlan csajáradat, ami ráözönlik...
Este fáradtan dőltünk be az ágyba, Ő átölelt. Bár a levegővétel is nehéz volt számára, Ő átölelt, mert tudta, erre van szükségem akkor, ott. Hangos ricsajra lettem figyelmes, majd egy lány erőtlen zokogására. Kitty!
Kirohantam hozzá, David karja csak úgy puffant a kemény ágyon, ahogy kiszakadtam öleléséből, de mennem kellett. A szobán kívüli kis matracon feküdt Richard és Kitty. Zokogott, levegőt is alig kapott. Családi perpatvar... Mikor már nagy nehezen elcsendesült, visszamásztam David mellé.
Reggel puszival köszöntött, megölelt, majd kisétált, úgy, hogy nem észre sem vettem. Tíz, tizenegy óra lehetett, amikor kimásztam fáradtan az ágyból. Lesétáltam a lépcsőn, egészen a konyháig.
A szemem alatt méteres karikák, a bőröm csillog, a hajam kócos és természetesen aki elsőként észrevesz az nem más, mint Ő... Mégis odajött, megölelt és egy hatalmas puszit nyomott a számra. 
Mikor kezdtem feléledni, bementünk úszni a tóba, aminek meg lett az ára... A karomat alig bírom mozgatni. Az izomláz keseríti meg az életem jelen pillanatban.
A kettő óra negyvenes vonattal mentünk haza, mert azon volt Lali, a kedvenc kalauzom, akinél soha, semmit nem kell megvennem. Ingyen hazautaztunk Erzsébetre, felmentünk Davehez, ebédeltünk, beszélgettünk a családjával, Spongya Bobot néztünk, majd elindultam, hátha elérem a vonatot és hazajutok a vihar előtt. 
A 48-kor induló vonat 45-kor már száguldott el a vonatállomásról és kicsit kilátástalannak éreztem a helyzetet, mivel a következő egy óra múlva jött. Nincs mese, rácsörögtem Dave-re, hogy még láttam elmenni a vonatot, sétálok visszafelé hozzá, s a betondzsungelben  hamarabb eltévedtem, mint anno Bécsben Angithiával. 
Kétségbeesettem küldtem neki a visszahívást kérő sms-eket, felhívott, én pedig vékony hangon közöltem vele a tényt:
- Kicsim, eltévedtem.
- Gondoltam, hogy el fogsz tévedni... Jó, hol vagy?
- Helsinki utca 9. 
- Jó, két oldalt van egy - egy sikátor szerű átjáró. Indulj el a baloldalin. (Elindultam jobbra, majd észbe kaptam, hogy a másik oldal a bal...)
- Oké, megvagyok.
- Én már látlak! - Megálltam... Frusztrált az érzés, hogy minden mozdulatomat látja, nekem viszont gőzöm sincs arról, hogy ő honnan les rám. Mindenesetre nem akartam elpazarolni a perceket, amiket együtt tölthetünk, így felgyorsítottam lépteimet és elindultam felé. Már láttam én is. Sétált le a lépcsőről felém; mire a bejárathoz értem, addigra már ő is lent volt. Visszamentünk, első emelet, barna ajtó, amire már nem egy kacifántos név, hanem a sajátom volt kiírva. Bementünk, persze ismét furcsán éreztem magam, hogy ki-be járkálok náluk, de inkább bent töltök majd egy órát, mint kint az esőben... Ismét megnéztünk három spongya bob epizódot, a hátán feküdt, én a fejemet a mellkasán pihentettem, ő átölelt, a hátamat simogatta, majd lenézett rám:
- Nézed egyébként az időt? El ne késs! - felpattantam, a táskámhoz siettem, előkaptam a telefonomat, ami 23-mat mutatott. Visszamásztam David mellé, átöleltem, nem akartam menni.
- Hívd fel anyudat, hogy nálam alszol - mondta, én pedig egy percre eljátszadoztam a gondolattal, milyen jó lenne ma is mellette elaludni, de nem lehetett. Péntek óta nem láttak anyámék, hiányoztak, velük is akartam lenni. 
Eljött az idő, mennem kellett. Összeraktam a cuccaimat, elindultam haza. 
Otthon már a gép előtt ültem... Nézegettem a leveleimet, amikor szembe jött ez a mondat:
Dulcibus est verbis alliciendus amor! Azaz "Gyújtsa az édes szó majd szerelemre szívünk". Feledhetetlen volt, ahogyan visszhangzott minden szava... Csak gyújtsa... Gyújtsa!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.