Ma takarítunk! - volt a terv, ami az is maradt.Egész nap feküdtünk, videókat nézegettünk, semmi értelmes dolgot nem csináltunk, amit nem bántam, mert imádok henyélni. Azt hiszem, ez köztudott. De az piszkálja a csőröm, hogy anyám képes volt háromnegyed kilenckor felkelteni a következőket énekelve: ZURICK ZURICK GOETHE EINSTEIN
MEIN LIEBLING IST FRANKENSTEIN.... Azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, de már értelmetlen német hülyeséggel tömi a fejem... Ki voltam... Soha nem éreztem magam még ennyire fáradtnak, pedig aludtam és nem is erőltettem meg magam előtte lévő nap... Mikor már kellőképpen eltelt egy egész nap, én elkezdtem rendet rakni a szobámban, (nem sikerült most sem...), anyu pedig a ház többi részét csinálta meg, mégis úgy érzem, rám nagyobb feladat jutott. Átugrott Hugi, hogy együtt elmenjünk a Pandába, időközben pedig Anthonynak is szóltam, hogy tartson velünk. 
A nyolcas vonattal mentünk fel, a Bárban a szokásos lézengés. Helyünk az asztalnál alig volt, de bepréseltük magunkat a jóemberek közé. Hisz sok jó ember kis helyen is elfér :) Körbecsókoltunk mindenkit, majd mikor személyesen Erichez értem hirtelen öntött el a düh, a tehetetlenség, a szomorúság, az öröm és a röhögés ami egészen a szívemből jött, őszintén jól esett... Elröhögni magamat azon a pár nap mélyponton, amit ő okozott. Vettünk piát, visszaültünk a társaság mélyére, ahol hangos zsivaj volt, amit a csacsogó emberek okoztak. 
Hirtelen mögöttem termett frissen zselézett hajú barátunk, megbökte az oldalamat, én meg szúrós tekintettel hátra fordultam. Ekkor még nem tudtam ki az, csak abban voltam biztos, ha Kádé, akkor felrúgom. Sajnálom szegényt... Nem tehet róla, hogy idegesít... Vagy mégis?!
Felálltam, csak köszönni jött. Titokzatos oknál fogva elindulnak pakolni, holnaptól egy hét Agárd. Kíváncsi vagyok, mikor kapom vissza a pulcsim, amit nála felejtettem...Én most akarom! A Maiden-es póló pont nem érdekel már... De a nyuszis pulcsim... Azért ölök! 

Kézen fogva elsétált a "szerelmes" pár...

Szúrós szemmel néztem őket, ahogyan kecsesen elringatóznak a távolban. Felforrtam. Mindenki engem nézett, nyugtattak és közben röhögtek, mert ha szemmel ölni lehetne, akkor már régen halott lenne... Jelen pillanatban eluralkodott rajtam a Deja Vu... Én ezt már egyszer megéltem... Vajon akkor is ennyire bosszús voltam?
Paramedic, a drága mint egy apró kisgyerek, úgy örvendezett, olyan pillanatokban, amit ha feltárnék, azzal egy titkot is szabadjára engednék, ebből pedig már volt gond, elég sok, szóval... bizonyos pillanatokban nagyon izgatott volt. Szavai valóban reménysugarat bocsájtottak ki magukból, ami szíven ütött. 
Azt mondta, jól írok, és akár el is adhatnám, mert az öregasszonyok úgy is az én szerelmi életemet bújnák, ha nyomtatott formában lenne. Ez nagyon, nagyon jól esett.
A későbbiekben megtaperolta a gerincem, ami csúnyán szét van esve és egy váratlan mozdulattal térdét a hátamba nyomta, amitől akkorát roppant, hogy még otthon is hallotta szegény édesanyám. Összerezzentem. Sokkolt a tudat, hogy egy rossz mozdulattal végem lehetne Paramedic karjaiban. Mindezek mellett persze tudtam, hogy sosem ártana nekem. Lesittelnék érte...

Megjött később Szöszi is, aki körbetáncolt engem örömében, fáradtan, mert hogy melóból jött. Sokat beszélgettem, alig ittam. Ilyen is ritkán fordul elő. 
Elindultunk hazafelé, s a vonathoz sétálva a sarkon két ismerős arcot pillantottam meg. Andor és a barátja, Zs.
Hatalmas mosolyra húzódott a szám, szinte túlfeszült. Odarohantam hozzá és puszival köszöntöttem. Tényleg nagyon örültem neki, őszintén, mert ma kétszer is eszembe jutott. Egyszer amikor találtam egy gumit, egyszer pedig a Pandában. Jó lenne megismerni, de már nem tudok hinni senkiben és senkinek. Néha már saját magamnak sem tudok hinni, pedig az hatalmas szó! Általában egész jól kijövök magammal.
Egy rajzolt fa alapján széles a világnézetem, kreatív vagyok és nyitott. Hm, ebben van valami.

Ez a fáradtság kikészít, komolyan mondom. Most bemászok négykézláb a konyhába egy pohár szénsavas, cukros löttyért, ami valószínűleg semmilyen természetes anyagot nem tartalmaz, mégis kielégíti vágyamat, oltja a szomjam. Visszakúszok az ágyba, és várom, hogy Anthony bemásszon mögém,  bár túl nagy a csönd... Biztos a kanapén kuporog...

Ha szeretsz olvasni, látogass el Nancy, azaz Mimi blogjára. :) Megéri!!!

Minden jót, Emm 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.