Ma anyám ébresztett: NEM KÉNE FELKELNED? FÉL 2 VAN! 
- De! - mondtam és átfordultam a másik oldalamra, majd aludtam tovább. Kettő perc sem telt el, hallom a hangos szavakat a konyhából:
- AZONNAL KELJÉL FEL!
- Fent vagyok... - kimásztam az ágyból, szomorú búcsút intve a kényelmes párnámnak... 
Kiküldtek a boltba, s míg kiballagtam, késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Ericet... Öt perc beszélgetés után hazaértem, kis vigyorral a fejemen. Leültem, olvastam, elcsócsáltam a kedvenc szezámmagos ropimat, de amíg olvastam a The Dark Divine-t, amit Hugi adott kölcsön, addig végig Eric motoszkált a gondolataimban, még ott is, ahol aztán abszolúte semmi keresnivalója nem volt... Azt hiszem, ez a szerelem... 
Szöszivel is dumáltam ma, illetve Paramedickel is volt egy-két szóváltásom, de az nem volt annyira komoly, mint amilyen lelki eszmecserét az én Szöszke nőmmel váltottam. Igazából nem érzem, hogy át lennék verve, főleg azok után, amit tegnap sikerült megdumálnunk egy részeg fószerral... 
Hosszas beszélgetés után a krapek ezt mondta Ericnek:
- Menj és csinálj neki két gyereket!
- Fogok! - mondta Eric bársonyos hangján, én pedig a két karja között olvadtam a betonig. Hátulról ölelt át, én pedig hirtelen úgy éreztem, bárki jönne is, a legnagyobb biztonságban mellette vagyok... Ott... Akkor... Azóta elmúlt ez az eufórikus érzés és most is csak a hiánycsillapító képeket tudom nézegetni, mert nincs itt. Vagy mert én nem vagyok ott. 
Ennél aggasztóbb Zombie, aki a felhalmozódott szeretetét egyszerűen nem tudja másoknak átadni, ami belülről őrli fel szépen lassan... A furcsa, rossz életű lányokat meg akarja ölelni és azt érzi, hogy muszáj neki segítenie, mert pont az ő segítségére várnak.. Át akarja őket ölelni, mind. Nem igazán értem ezt az állapotot, amit ő fehérlovag beidegződésnek nevez. 
Mindenkinek megvannak a saját problémái, de személy szerint a sajátjaimat sutba vetném azért, hogy másnak jó legyen. Ezért nehéz Eric mellett maradnom, úgy, ha közben Tarára pillantok... Egyszerűen megszakad a szívem, ha arra gondolok, azokból a kék szemekből könnyek potyognak a földre, s mindez miattam... Közben pedig azt sem tudom elviselni, hogy nincs mellettem. Idegtépő érzés mindaz, amit most érzek és megélek. Főleg azért, mert nem én döntök, hanem más határozza meg a jövőmet. Ha rajtam múlnának a dolgok, most úgy élnénk, mint egy igazi család... Ő mellettem, reggel innen megy dolgozni. Este kaját csomagolnék neki holnapra. Délután ebéddel várnám, vacsorát főznék neki. Fürdés után bebújnék mellé az ágyba és egymásba gabalyodva aludnánk el. Egészen addig, amíg nem születne egy harmadik tag... És itt abba is hagynám a sztorit, mert már látom magam előtt, ahogy a kicsi fiúnak gitárt ad a kezébe és hogy játszanak... pedig még csak nem is vagyunk "igazi" párok... 
Szomorú, de igaz... 
Jó éjt, Emm

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.