Annyi minden kavarog a fejemben, amit papírra vethetnék, ha lenne nálam papír és toll, de most be kell érnem a billentyűzettel és a bloggal. Ma egész nap Hugival voltam. Körmöt lakkoztunk új technikával, s megnéztünk két filmet, ami természetesen a romantikus filmek kategóriájába tartozik. Az első az az "Another Cinderella Story" volt, a második a "Letters to Juliet". Lábunkat a nyakunkig felhúztuk, karunkkal átöleltük azt, úgy néztük a filmet. Néhol kinyújtóztunk, mogyorókrémet és tiramisut ettünk, közben álmodoztunk. Félelmetes a hasonlóság közöttünk.
Tulajdonképpen várunk a hercegre, aki a fehér lován érkezik, aki romantikus, de nem az az idegesítő fajta... Szívesen élnénk úgy, hogy tudjuk, csak mi létezünk a párunknak... 
A legtöbb férfi amint meghallja azt a szót, hogy romantika, borsódzik a háta és erőteljes öklendezésbe kezd, de hogy miért, az számunkra érthetetlen... Mindenki érző lény, csak van aki kevésbé... Ebbe a kategóriába sorolható a férfiak 85%-a... Sajnálatos módon. Pedig minden nő vágyik egy kis kényeztetésre és boldogságra, amit csak egy partnertől kaphat, akivel kapcsolatban van. 
Holnap fél kilenckor találkozom Dave-vel, náluk. Már tudom, merre kell mennem, hányadik emelet, melyik ajtó, melyik szoba. Kissé olyan érzés ez, mintha már ezer és még ezer éve együtt lennénk. Boldogsággal tölt el, s persze kissé megrémiszt a tudatlan állapotban ért örömforrás közelsége.
Ha minden jól megy, holnap velem lesz délután is.
Ma komoly elhatározásra jutottam. Minden, amit eddig leírtam, azt összegyűjtöm, átírom, egy kicsit átfogalmazom és megpróbálok belőle egy novellát készíteni. Bátraké a szerencse, és én most rendkívül bátornak érzem magam. Érzem, hogy sikerülhet ezzel a kis történettel motiválnom az embereket arra, hogy semmi miatt ne aggódjanak, mindig lesz jobb, bármi is történjék, fő a pozitív gondolkodás! (Mondom én, ennyi negatív bejegyzés után...)
Szóval szeretném motiválni az embereket arra is, hogy éljenek a mának. Persze mindenki a saját határain, korlátain belül. 
Ami azt illeti boldog vagyok. Boldog, amiért Angithia és Zombie egymásra találtak, mint tavaszi zápor és a frissen  szirmot bontó virág. Zombie ugyan még tapasztalatlan és aggodalmaskodó, hiszem Angithia az első...
Kívánom nekik, hogy úgy egészítsék ki egymást, mint a fekete a fehéret... Mint sötét a világost, mint pozitív a negatívat... Ha nincs egyik, a másik sem létezik. Legyetek egymás jobbik felei! Sok boldogságot kedvenceim! 

Mára szép estét, üdv, a ti egyetlen Emmátok :)
 

A hétvégém jól telt, nagyon is. Délegyházán voltunk Richardék telkén Davevel, Anthonyval és pár kedves/undok emberrel. Elmentünk a Rönkösbe (discoba), ami rám nem igazán vall, de mégis jól esett kicsit táncolni, máshogy. Mert elvileg a pogo az nem egy tánc. Dave olyan szorosan ölelt magához tánc közben, hogy lépkedni alig bírtam és néha úgy éreztem, mintha a vállammal állon csaptam volna. Volt egy-két pillanat, amikor Richy megragadta a karját, elrántotta tőlem és együtt táncoltak. Így kicsit szabadabban tudtam táncolni, tulajdonképpen élveztem egyedül ringatózni jobbra balra, de ennek is meg volt a hátulütője, mert természetesen egyből rámászott egy csaj... Igen, ha az embernek kifejezetten szexi párja van, akkor elkerülhetetlen a lekoptathatatlan csajáradat, ami ráözönlik...
Este fáradtan dőltünk be az ágyba, Ő átölelt. Bár a levegővétel is nehéz volt számára, Ő átölelt, mert tudta, erre van szükségem akkor, ott. Hangos ricsajra lettem figyelmes, majd egy lány erőtlen zokogására. Kitty!
Kirohantam hozzá, David karja csak úgy puffant a kemény ágyon, ahogy kiszakadtam öleléséből, de mennem kellett. A szobán kívüli kis matracon feküdt Richard és Kitty. Zokogott, levegőt is alig kapott. Családi perpatvar... Mikor már nagy nehezen elcsendesült, visszamásztam David mellé.
Reggel puszival köszöntött, megölelt, majd kisétált, úgy, hogy nem észre sem vettem. Tíz, tizenegy óra lehetett, amikor kimásztam fáradtan az ágyból. Lesétáltam a lépcsőn, egészen a konyháig.
A szemem alatt méteres karikák, a bőröm csillog, a hajam kócos és természetesen aki elsőként észrevesz az nem más, mint Ő... Mégis odajött, megölelt és egy hatalmas puszit nyomott a számra. 
Mikor kezdtem feléledni, bementünk úszni a tóba, aminek meg lett az ára... A karomat alig bírom mozgatni. Az izomláz keseríti meg az életem jelen pillanatban.
A kettő óra negyvenes vonattal mentünk haza, mert azon volt Lali, a kedvenc kalauzom, akinél soha, semmit nem kell megvennem. Ingyen hazautaztunk Erzsébetre, felmentünk Davehez, ebédeltünk, beszélgettünk a családjával, Spongya Bobot néztünk, majd elindultam, hátha elérem a vonatot és hazajutok a vihar előtt. 
A 48-kor induló vonat 45-kor már száguldott el a vonatállomásról és kicsit kilátástalannak éreztem a helyzetet, mivel a következő egy óra múlva jött. Nincs mese, rácsörögtem Dave-re, hogy még láttam elmenni a vonatot, sétálok visszafelé hozzá, s a betondzsungelben  hamarabb eltévedtem, mint anno Bécsben Angithiával. 
Kétségbeesettem küldtem neki a visszahívást kérő sms-eket, felhívott, én pedig vékony hangon közöltem vele a tényt:
- Kicsim, eltévedtem.
- Gondoltam, hogy el fogsz tévedni... Jó, hol vagy?
- Helsinki utca 9. 
- Jó, két oldalt van egy - egy sikátor szerű átjáró. Indulj el a baloldalin. (Elindultam jobbra, majd észbe kaptam, hogy a másik oldal a bal...)
- Oké, megvagyok.
- Én már látlak! - Megálltam... Frusztrált az érzés, hogy minden mozdulatomat látja, nekem viszont gőzöm sincs arról, hogy ő honnan les rám. Mindenesetre nem akartam elpazarolni a perceket, amiket együtt tölthetünk, így felgyorsítottam lépteimet és elindultam felé. Már láttam én is. Sétált le a lépcsőről felém; mire a bejárathoz értem, addigra már ő is lent volt. Visszamentünk, első emelet, barna ajtó, amire már nem egy kacifántos név, hanem a sajátom volt kiírva. Bementünk, persze ismét furcsán éreztem magam, hogy ki-be járkálok náluk, de inkább bent töltök majd egy órát, mint kint az esőben... Ismét megnéztünk három spongya bob epizódot, a hátán feküdt, én a fejemet a mellkasán pihentettem, ő átölelt, a hátamat simogatta, majd lenézett rám:
- Nézed egyébként az időt? El ne késs! - felpattantam, a táskámhoz siettem, előkaptam a telefonomat, ami 23-mat mutatott. Visszamásztam David mellé, átöleltem, nem akartam menni.
- Hívd fel anyudat, hogy nálam alszol - mondta, én pedig egy percre eljátszadoztam a gondolattal, milyen jó lenne ma is mellette elaludni, de nem lehetett. Péntek óta nem láttak anyámék, hiányoztak, velük is akartam lenni. 
Eljött az idő, mennem kellett. Összeraktam a cuccaimat, elindultam haza. 
Otthon már a gép előtt ültem... Nézegettem a leveleimet, amikor szembe jött ez a mondat:
Dulcibus est verbis alliciendus amor! Azaz "Gyújtsa az édes szó majd szerelemre szívünk". Feledhetetlen volt, ahogyan visszhangzott minden szava... Csak gyújtsa... Gyújtsa!

Szokásos reggel, szokásos kávé, szokásos cigi.

Minden úgy indult reggel, ahogy menni szokott. Azt leszámítva persze, hogy 4 órát aludtam, fáradt voltam és nyűgös. Ez ugyan mind az én saram, de megérte. Megérte, mert David felnyitotta a szemem. Korábban azt gondoltam, Eric és David a két erős farkas a falkában, akik küzdenek az alfa szerepéért. Hülyeség. Barátok. Legalább is ezt gondoltam akkor, amikor Eric állt mellettem, de ez már a múlté.

Nyolc óra húsz perc, A zöldségesnél
Állok egy helyben... Mászkálok a zöldségek előtt, szemezek a gyümölcsökkel is, majd felbukkan egy ismerős arc. A lábam remeg, ideges vagyok. Nem az a dühös idegesség, hanem a "nehogy elszúrjak valamit" idegesség. Mindeközben a facebookon keresztül ecseteltem a dolgokat Huginak, nehogy kimaradjon az izgalmatlan várakozásból. 
David nyakába ugrottam, öleltem, nem akartam elengedni. Elindultunk egy úton, egy ismeretlen sövényen, aminek a végén elvileg az Ő lakásuk áll. 
- Először is elmegyünk Csokiért - mondta, közben arcát felém fordította. 
- A miért? - kérdeztem vissza, mert nem értettem hová, kiért, miért?
- Csoki, elvisszük sétálni - mosolygott és közben leesett a tantusz, hogy a vadászgörényéről van szó. Kicsit meglepett ez a hirtelen ugrás... Felmegyünk hozzájuk... Oda, ahol lakik... 
Első emelet, barna ajtó... Az egyetlen barna ajtó az emeleten. Eltéveszthetetlen. 
Kinyílt az ajtó. Egy kedves férfi állt előttem, kezet nyújtott, bemutatkozott, Ő volt Dave apja. Beljebb megyek, egy fiatal nő ül egy székben, a gépen játszik. Hiába mondta Dave, hogy az anyukája, nem jutott el az agyamig, azt hittem az idősebb húga, s kiszaladt a számon a mindent elrontó szó... "Szia!"
Dave arcára csúnya grimasz került, az arca csak torzult... Tudtam, hogy rosszat mondtam, s gyorsan próbáltam magam kimenteni a végtelenül kínos szituációból... Igazán megtanulhatnám már végre az illendő köszönést. Alapvető probléma, hogy anyám öl azért, ha valaki nem "Sziával" köszön... Mások pont ezért... 
Anyuka bemutatkozik, s kénytelen voltam lelőni a poént:
- Emm Taylor - nevet. Igen... A vezetéknevünk egy és ugyan az... Tegnap hajnalban még jókat kacarásztunk Dave-vel, hogy majd megkérdezik, testvérek vagyunk-e, s ha már itt tartunk, sosem volt még névrokon párom. Ha jobban bele gondolok, még David sem volt. 
Kivittük sétálni Csokit, aki belopta magát a szívembe. (Ha nem harapott volna akkorát, akkor szívcsücsök is lehetett volna, de így be kell érnie a szívem egy darabkájával)
Leültünk egy betontömbre és beszélgetni kezdtünk, mindenről. Elmesélte a mai másfél órás agyszüleményét, amin én csak ámítozva nagyokat néztem... Izgalmas volt, lekötött, de közben éreztem, hogy meg kell csókolnom... Muszáj... Mégsem tettem meg. Nem akartam semmit elsietni. Legalább is az eszem ezt diktálta. S hogy a szívem mit akart? Tettem rá!
Hazafelé vettük az irányt, Csokit betettük a helyére, majd sétáltunk a Panda Bár felé.
Már csak pár méter választott el minket a helytől, a sarkon álltunk. Rámnézett barna szemeivel és a következő mondatok hagyták el száját:
- Én ma ki foglak kísérni az utolsó vonathoz. Én meg foglak ott csókolni. Hagyod vagy nem hagyod, te döntesz. Én elmondtam előre mit fogok tenni, van 3 órád átgondolni mit szeretnél. Te döntöd el, mit szeretnél - a mellkasomra bökött kétszer - szedd össze magad.
A nyakába borultam. Ott, akkor helyben meg akartam csókolni, de hezitáltam. Én nem kezdeményezek! Hajoltam felé, a kísértés hatalmas volt, de a csókból csak ölelés lett. Nem akartam elengedni.
- Most így olyan jó - leheltem a nyakába, Ő pedig belekuncogott az enyémbe - Csapjunk bele! - mondtam, s azzal elindultunk a Panda felé. Eric megvető pillantással nézett ránk. Nem értettem a helyzetet. Beinvitáltam sört venni, öt vagy hatodik könyörgésre bejött velem. 
- Mi újság? - kérdezte. Sajnos nem emlékszem, de valahogy szóba hozta, hogy több, mint két órát voltam el Daviddel... Először is... Nem értem, miért fáj ez neki? Másrészről kissé cinikus megjegyzés volt a részéről az a két óra...Ez zavar...
Ültem Dave ölében, okosan néztem ki a fejemből. Csörgött a telefonom, anyám keresett, hogy hagyjak neki 1-2 szálat holnapra. Ez teljesen rendben volt, mindössze annyi volt a probléma, hogy öt szálam volt összesen.
Rácsaptam Dave combjára finoman, és megkértem, hogy menjünk el cigit venni. 
A zöldséges pult előtt álltunk, mind a ketten lépni akartunk, a szemeink cikáztak a másik szeme és ajka között, mire Dave rám nézett:
- Miért kerülgetjük egymást?
- Nem tudom - néztem rá csillogó szemekkel. Átkarolta a derekamat és megcsókolt. 
Mikor már visszafelé sétáltunk kéz a kézben, Eric pillantásaival mérgezett hegyű nyilakat lőtt felénk. 
Leültünk, beszélgettünk, de kénytelen voltam beszélni Erickel, hiszen a legutóbbi találkozásunkkor nála felejtettem a kedvenc pulóverem, amit már nagyon hiányolok. (Annak ellenére, hogy 35°C mostanában az átlag hőmérséklet)
Félre hívtam a mosdókhoz, ahol visszakértem a pulcsit és közöltem vele, hogy próbálok boldog lenni. Elővette Joker mosolyát és csak ennyit mondott:
- Az a lényeg, hogy boldog legyél! - Igen, valószínűleg azt akarod, hogy boldog legyek, miközben hetekig hitegettél a hamis szerelmeddel... 
Eljött az idő, hogy menni kellett haza. Kikísért a vonathoz, s a beígért csókot megkaptam ugyan, de nem ez volt az első... Arról a csöves kukorica tudna mesélni.
Leszálltam a vonatról, meghallottam egy érdekes búgást. Anthony bukkant fel a sötétből a fekete darázson. Megáll előttem:
- Érted jöttem - mondta, s közben levette a bukósisakját - mennyit ittál?
- Másfél korsóval.
- Az nem elég -mondta, s én már fent is voltam mögött, hajtottunk a legközelebbi kocsma felé, ami jelen esetben a legmesszebb volt. Beültünk egy sörre, majd mentünk is tovább. 

Itthon a fáradtság ellenére megkezdtem ezt a bejegyzést, de elnapoltam, mert rosszul lettem. Mindeközben Pruzsiról beszélgettünk Hugival... Ez az állat éhgyomorra ivott és meg akarta ölni magát... No de kérem, ez butaság, később úgy is megbánná!
Most megyek, igyekszem a hétvégi Délegyházai kirándulást is elmesélni, de 3 nap a lemaradásom, nehéz lesz behozni.

Boldogság, Szeretet: Emm