Vannak napok, amik úgy érnek véget, ahogy egy könyv. Lehetne folytatása, de már az utolsó oldalnál tartasz. Fogynak a betűk, s az utolsó soroknál elszorul a szíved. Tudod, hogy nincs tovább, hogy ez a homályokkal teli rész már a végszót takarja.
Erőtlenül görnyedtem össze az ágyon. Tényleg ilyen hamar véget ért volna ez a fejezet? Tényleg ilyen hamar lezárul az, ami szinte még el sem kezdődött?! Nekem szükségem van a folytatásra, ami kicsusszant a kezem közül. 
Néha csak arra vágyom, hogy kicsit kitűnjek a tömegből... Nem akarok átlagos lenni. Különleges akarok lenni, legalább egy embernek a szüleimen kívül. Jó lenne, ha csak azért felhívna, hogy elmondhassa, mennyire szeret engem. Csak azért keressen a reggeli órákban, hogy megkérdezze, hogy aludtam az éjszaka folyamán. 
Úgy érzem, valami összeomlott bennem, valami véglegesen véget ért. Érezni akarok egy éles fájdalmat, hogy tudjam, ez nem csak egy ócska képzelgés, de hiába várom remegve azt a szúró fájdalmat, semmi nem jön. Érzéketlen vagyok, akár egy porcelánbaba. Bár  külső egy angyalt formál, a belső élettelen és halott. Most én is ilyen babácska vagyok. A szívem helyén csak egy tátongó, sötét verem körvonalazódik, amely magába szippant minden földi jót, elnyelve azt, és soha, de soha nem adja vissza. Ezt a babát, a hiányosságaival vagy el kell fogadni, vagy el kell pusztítani a fölsz színéről. Nem tudom melyik a célravezetőbb. Mozdulatlan fekszem, csak az ideg mozgolódik a megfáradt testemben. Mindeközben üvölt a zene, ami jól esik, mert szétvágja a már por állagú szívemet.
Hirtelen éles fájdalomra leszek figyelmes. Csak egy álom volt. Felveszem a telefonom és egy kárhozott angyal hangja töri meg a csendet: 
- Szia kincsem, csak azért hívlak, hogy elmondjam, szeretlek!

Ma anyám ébresztett: NEM KÉNE FELKELNED? FÉL 2 VAN! 
- De! - mondtam és átfordultam a másik oldalamra, majd aludtam tovább. Kettő perc sem telt el, hallom a hangos szavakat a konyhából:
- AZONNAL KELJÉL FEL!
- Fent vagyok... - kimásztam az ágyból, szomorú búcsút intve a kényelmes párnámnak... 
Kiküldtek a boltba, s míg kiballagtam, késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Ericet... Öt perc beszélgetés után hazaértem, kis vigyorral a fejemen. Leültem, olvastam, elcsócsáltam a kedvenc szezámmagos ropimat, de amíg olvastam a The Dark Divine-t, amit Hugi adott kölcsön, addig végig Eric motoszkált a gondolataimban, még ott is, ahol aztán abszolúte semmi keresnivalója nem volt... Azt hiszem, ez a szerelem... 
Szöszivel is dumáltam ma, illetve Paramedickel is volt egy-két szóváltásom, de az nem volt annyira komoly, mint amilyen lelki eszmecserét az én Szöszke nőmmel váltottam. Igazából nem érzem, hogy át lennék verve, főleg azok után, amit tegnap sikerült megdumálnunk egy részeg fószerral... 
Hosszas beszélgetés után a krapek ezt mondta Ericnek:
- Menj és csinálj neki két gyereket!
- Fogok! - mondta Eric bársonyos hangján, én pedig a két karja között olvadtam a betonig. Hátulról ölelt át, én pedig hirtelen úgy éreztem, bárki jönne is, a legnagyobb biztonságban mellette vagyok... Ott... Akkor... Azóta elmúlt ez az eufórikus érzés és most is csak a hiánycsillapító képeket tudom nézegetni, mert nincs itt. Vagy mert én nem vagyok ott. 
Ennél aggasztóbb Zombie, aki a felhalmozódott szeretetét egyszerűen nem tudja másoknak átadni, ami belülről őrli fel szépen lassan... A furcsa, rossz életű lányokat meg akarja ölelni és azt érzi, hogy muszáj neki segítenie, mert pont az ő segítségére várnak.. Át akarja őket ölelni, mind. Nem igazán értem ezt az állapotot, amit ő fehérlovag beidegződésnek nevez. 
Mindenkinek megvannak a saját problémái, de személy szerint a sajátjaimat sutba vetném azért, hogy másnak jó legyen. Ezért nehéz Eric mellett maradnom, úgy, ha közben Tarára pillantok... Egyszerűen megszakad a szívem, ha arra gondolok, azokból a kék szemekből könnyek potyognak a földre, s mindez miattam... Közben pedig azt sem tudom elviselni, hogy nincs mellettem. Idegtépő érzés mindaz, amit most érzek és megélek. Főleg azért, mert nem én döntök, hanem más határozza meg a jövőmet. Ha rajtam múlnának a dolgok, most úgy élnénk, mint egy igazi család... Ő mellettem, reggel innen megy dolgozni. Este kaját csomagolnék neki holnapra. Délután ebéddel várnám, vacsorát főznék neki. Fürdés után bebújnék mellé az ágyba és egymásba gabalyodva aludnánk el. Egészen addig, amíg nem születne egy harmadik tag... És itt abba is hagynám a sztorit, mert már látom magam előtt, ahogy a kicsi fiúnak gitárt ad a kezébe és hogy játszanak... pedig még csak nem is vagyunk "igazi" párok... 
Szomorú, de igaz... 
Jó éjt, Emm