Tegnap nem írtam, mert Hugi születésnapját ünnepeltük. Jól sikerült és minden ami megtörténhetett megtörtént... Leszámítva 1-2 dolgot... Hugi össze akart boronálni Pruzsival, majd egy óra múlva több, mint illuminált állapotban a fürdőben, egymás szájában lógtak. Először kikészültem, aztán rájöttem, hogy csak azért tették ezt, mert mind a ketten seggrészegek. Éjfél után fél órával már senkinek nem volt cigije, kivéve Anthony-t, aki töltötte. 
Hugi eltűnt, sehol sem találtuk, annak ellenére, hogy mindenki tudta hová ment... Csak megmutatta a kedvenc helyét Cicának, persze egyből ment a forródrót Hugi faterjának, hogy eltűnt a csaj... elindultak megkeresni őt, viszonylag hamar előkerült. Mire észbe kaptunk, mi is történt rájöttünk, hogy Réci is eltűnt... Kiváló, gondoltam most lépett le, de kiderült, hogy a Spártai elvitte két és fél órája sétálni. Mikor visszaértek Viktor mindenkit el akart pusztítani. Félelmetes volt.
Éjjel mindenki aludt, kivéve engem és Pruzsit. Hát... csak egymásra találtunk azon a szép pótágyon... A heves csókváltások közepette éreztem minden szívdobbanását a mellkasomon. Szinte túlon túl izgató volt a sok erős, gyors mozdulat. A szívem kiugrott a helyéről. A levegő kezdett fogyni és Anthony különben is ott feküdt mellettünk a földön, így nem lépett tovább sem kéz, sem száj, sem aktus. A ruhák ugyan úgy rajtunk, pontosítva ránk tapadva, de olyan érzésem volt, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Képletesen. 11 körül hazaértem, anyámék a teraszon dumáltak. Olyan dél körül már tényleg fáradt voltam, lefeküdtem aludni, majd este 7-kor keltem. Talán fél nyolc volt, amikor kimásztam az ágyból vacsorázni. azóta vagyok fent, most pedig fél 12kor azt érzem, mindjárt meghalok a fáradtságtól.. ezt ki érti?
Mindenesetre Pruzsival megbeszéltük, hogy eddig tartott a közeledés, ennyi épp elég volt, s bár azt érzem, ez nem volt egészen őszinte elengedés, belementem. 
Még nem vagyok kész egy kapcsolatra... Eric után nem...

 Ma takarítunk! - volt a terv, ami az is maradt.Egész nap feküdtünk, videókat nézegettünk, semmi értelmes dolgot nem csináltunk, amit nem bántam, mert imádok henyélni. Azt hiszem, ez köztudott. De az piszkálja a csőröm, hogy anyám képes volt háromnegyed kilenckor felkelteni a következőket énekelve: ZURICK ZURICK GOETHE EINSTEIN
MEIN LIEBLING IST FRANKENSTEIN.... Azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, de már értelmetlen német hülyeséggel tömi a fejem... Ki voltam... Soha nem éreztem magam még ennyire fáradtnak, pedig aludtam és nem is erőltettem meg magam előtte lévő nap... Mikor már kellőképpen eltelt egy egész nap, én elkezdtem rendet rakni a szobámban, (nem sikerült most sem...), anyu pedig a ház többi részét csinálta meg, mégis úgy érzem, rám nagyobb feladat jutott. Átugrott Hugi, hogy együtt elmenjünk a Pandába, időközben pedig Anthonynak is szóltam, hogy tartson velünk. 
A nyolcas vonattal mentünk fel, a Bárban a szokásos lézengés. Helyünk az asztalnál alig volt, de bepréseltük magunkat a jóemberek közé. Hisz sok jó ember kis helyen is elfér :) Körbecsókoltunk mindenkit, majd mikor személyesen Erichez értem hirtelen öntött el a düh, a tehetetlenség, a szomorúság, az öröm és a röhögés ami egészen a szívemből jött, őszintén jól esett... Elröhögni magamat azon a pár nap mélyponton, amit ő okozott. Vettünk piát, visszaültünk a társaság mélyére, ahol hangos zsivaj volt, amit a csacsogó emberek okoztak. 
Hirtelen mögöttem termett frissen zselézett hajú barátunk, megbökte az oldalamat, én meg szúrós tekintettel hátra fordultam. Ekkor még nem tudtam ki az, csak abban voltam biztos, ha Kádé, akkor felrúgom. Sajnálom szegényt... Nem tehet róla, hogy idegesít... Vagy mégis?!
Felálltam, csak köszönni jött. Titokzatos oknál fogva elindulnak pakolni, holnaptól egy hét Agárd. Kíváncsi vagyok, mikor kapom vissza a pulcsim, amit nála felejtettem...Én most akarom! A Maiden-es póló pont nem érdekel már... De a nyuszis pulcsim... Azért ölök! 

Kézen fogva elsétált a "szerelmes" pár...

Szúrós szemmel néztem őket, ahogyan kecsesen elringatóznak a távolban. Felforrtam. Mindenki engem nézett, nyugtattak és közben röhögtek, mert ha szemmel ölni lehetne, akkor már régen halott lenne... Jelen pillanatban eluralkodott rajtam a Deja Vu... Én ezt már egyszer megéltem... Vajon akkor is ennyire bosszús voltam?
Paramedic, a drága mint egy apró kisgyerek, úgy örvendezett, olyan pillanatokban, amit ha feltárnék, azzal egy titkot is szabadjára engednék, ebből pedig már volt gond, elég sok, szóval... bizonyos pillanatokban nagyon izgatott volt. Szavai valóban reménysugarat bocsájtottak ki magukból, ami szíven ütött. 
Azt mondta, jól írok, és akár el is adhatnám, mert az öregasszonyok úgy is az én szerelmi életemet bújnák, ha nyomtatott formában lenne. Ez nagyon, nagyon jól esett.
A későbbiekben megtaperolta a gerincem, ami csúnyán szét van esve és egy váratlan mozdulattal térdét a hátamba nyomta, amitől akkorát roppant, hogy még otthon is hallotta szegény édesanyám. Összerezzentem. Sokkolt a tudat, hogy egy rossz mozdulattal végem lehetne Paramedic karjaiban. Mindezek mellett persze tudtam, hogy sosem ártana nekem. Lesittelnék érte...

Megjött később Szöszi is, aki körbetáncolt engem örömében, fáradtan, mert hogy melóból jött. Sokat beszélgettem, alig ittam. Ilyen is ritkán fordul elő. 
Elindultunk hazafelé, s a vonathoz sétálva a sarkon két ismerős arcot pillantottam meg. Andor és a barátja, Zs.
Hatalmas mosolyra húzódott a szám, szinte túlfeszült. Odarohantam hozzá és puszival köszöntöttem. Tényleg nagyon örültem neki, őszintén, mert ma kétszer is eszembe jutott. Egyszer amikor találtam egy gumit, egyszer pedig a Pandában. Jó lenne megismerni, de már nem tudok hinni senkiben és senkinek. Néha már saját magamnak sem tudok hinni, pedig az hatalmas szó! Általában egész jól kijövök magammal.
Egy rajzolt fa alapján széles a világnézetem, kreatív vagyok és nyitott. Hm, ebben van valami.

Ez a fáradtság kikészít, komolyan mondom. Most bemászok négykézláb a konyhába egy pohár szénsavas, cukros löttyért, ami valószínűleg semmilyen természetes anyagot nem tartalmaz, mégis kielégíti vágyamat, oltja a szomjam. Visszakúszok az ágyba, és várom, hogy Anthony bemásszon mögém,  bár túl nagy a csönd... Biztos a kanapén kuporog...

Ha szeretsz olvasni, látogass el Nancy, azaz Mimi blogjára. :) Megéri!!!

Minden jót, Emm 

Fogalmam sincs

miért így kezdem a mai bejegyzést... Érdekes nap volt, az teljesen biztos. Hajnali kettőkor kilábaltam a depresszióból, mert elegem lett. SOKKAL többet érek annál, mint, hogy egy, vagy akár több srác miatt zokogjak... Nem! Ez nem én vagyok! Gondoltam egyet, én megtanulok spanyolul. Hamar rájöttem, hogy egy nyelvet nem lehet egy nap alatt megtanulni, főleg olyat, amiben még a kérdőjel is fejre van állva, ráadásul a mondat elején... Aztán meg rendesen a mondat végén... Egyszóval birkózom a szavakkal, kifejezésekkel,  kérdésekkel és a Colores spanyol nyelvkönyvvel. A délutáni és kora esti órákban Pruzsi segített a tanulásban, este pedig átugrottam Hugihoz egy intenzív esti nyelvórára. Tetszik. Nagyon tetszik és örülök, hogy végre belekezdtem. Talán augusztusra már be is tudok mutatkozni. :)
Délután kivittük a kutyákat sétálni a tóhoz az utca végére, majd mikor hazaértem éppen, hogy leültem a géphez, csörög a telefonom: Eric... (Átírtam az "A Kicsim'-et, mert már nem illeti meg ez a különleges bánásmód... :D )
- Szia, mondjad.
- Sziiiia, gondoltam felhívlak, hogy vagy?
Hmm... Eldobtál, összezuhantam, a haverjaim barátaim lábra állítottak, azt hittem soha többé nem fogsz keresni, de áááh. köszönöm, príma kedvem van. Egyébként nem haragszom, csak azért idegesít, hogy elbuktam. Megint. Pedig hitegettél, hitegettem magam, hogy te más leszel... De ez sajnos nem igazolódott be. Elkeserít, de nem adom fel... Ha ezek után bármit is szeretne, állok elébe... De azért sokat kell tennie... Nem... Annál is többet! Ezek után senki sem kaphat meg csak úgy. Nem engedem, bármekkora is legyen a kísértés. 
A háromnegyed órás telefonbeszélgetés után, amit végigkacagtam, leültem a gép elé, és folytattam a tanulást. 
Este átugrottam Hugihoz, ahol elég sok mindent átvettünk, amire szükségem lehet, majd jelen pillanatban is folyik a beszélgetés Roberttel, aki Costa Ricából ír nekünk. No, azért ha kérdezni akarok valamit, előtte Pruzsival egyeztetek. Élvezem, bár már a felét sem értem... Az elején még ment, de mostanra már elvesztettem a fonalat. A spanyol most jó... Leköti a figyelmemet és nem kell foglalkoznom a pasikkal.. 

Esta claro? :-)

Hugi és Szöszi este ráébresztettek arra,hogy nem érdemes érte keseregnem,mert úgy is jön jobb. 
(Ez a kezdőmondat szintén Szöszke nőm kedvéért, de most lássuk mi az, amit valóban gondolok)

Először is, Hugomnak szólnék pár szót. Üdv a 17 évesek között, te nagylány! :) Heavy Bözdéj, meg a miegymás.
Tulajdonképpen most mosolygok. A négy napból először... Hála annak a tudtnak, hogy szülinapod van és boldognak kell lenni, meg ünnepelni téged, meg ilyenek. 
Hol fent vagyok, hol lent.. Délelőtt mély depresszió, zokogás, kegyetlen másnaposság, délután folytatva ezt a sorozatot, de akkor már a kezemben tartottam egy Arany Ászokot és a szememben a fél Balatont...
Hazaértem, mint akit fejbe b*sztak egy kikúrt nagy Samuval... Émelyegtem és a pokolba kívántam az életem... Sírtam, ütöttem szerencsétlen plüsspingvinem. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy MÁR MEGINT pofán köptek... Elhajítottak, mint egy ócska kis rongyot.
Nem hittem a lányoknak, meg akartam halni és joggal... Joggal kiélvezni a vég ízét. De még nem jött el az én időm. 
Kicsit átgondoltam a dolgokat, megtöröltem a vérvörösre kisírt apró, zöldesbarna szemeimet, megráztam a fejemet és nemet mondtam a búnak... Baszogasson mást, de ne engem...

Tényleg itt vannak a barátaim nekem... Kellett idő, hogy felfogjam mindezt a maradék 2 agysejtemmel...
Itt van Hugi, aki most beleesett az én depressziómba, itt van Szöszi, aki kitart mellettem, Zombie, aki a vulgáris szövegeivel fokozza az est hangulatát, és az új ismerősöm, Pruzsi, aki jó fej, de sok időm nincsen szegény szőke kékszemű barátomra, mert éppen Zombie-t és Angithiát próbálom összeboronálni :)

Szóval... Feladom a múltam, ha neki más kell... A Lényeg: LEGYEN BOLDOG! :)

A kertben voltam. Éppen a vízbe fulladt bogarakat vadásztam ki egy háló segítségével a medencéből, mikor oda jött a két kutyánk, és bele akart ugrani. Itt jöttem rá, hogy álmodom, mert Luca - a lánykutya - utálja a vizet, soha nem megy be. No, aztán Macinak sikerült éles fogaival és karmaival kilukasztani a vékony gumiréteget, és a medence pereme érdekes hegykitöréshez hasonló módon a lukaknál kezdett leereszteni. Odarohantam, hogy befogjam a lukakat, de egyre több lett és tudtam, hiába a kutya volt, én leszek a hibás. Gugoltam a medence mellett, amikor észre vettem egy kaput a szomszéd telke és a mienk között, ami tárva-nyitva volt. A cirkusz színeit láttam a túloldalt. A tipikus piros és sárga, esetleg narancssárga színek ötvözve a kékkel, zölddel. Egy foltot kértem tőle a medence megragasztásához, ehelyett a nő valami bibliai idézethez hasonlót motyogott, majd elment, mögötte az idegesítő, idegbeteg szomszéd kisfiú bohócnak kifestve. Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok. Kisétáltam az udvarra, és örömmel konstatáltam, hogy csak álmodtam, a medence egyben van. Hirtelen egy platóra került és a gumi perem kifordult, ömlött a víz ránk, de nem lettünk vizesek. Úgy csavarodott felettem a víz, mintha egy surfdeszkás lennék és épp az örvényben egyensúlyoznék, de a hatalmas víztömeg nem borult rám, csupán cseppeket éreztem, amik a fekete felhőkből potyogtak, időközben beborult és besötétedett.
Hirtelen képváltás
Egy nagy, fehér épületnél vagyok azokkal, akikkel a Pandában szoktam összefutni. Sue, Frank, Pam, Paramedic, Tara... S nagy meglepetésemre Eric... Képtelen voltam nem belenézni a szemébe. Főleg azok után, ahogy eldobott, mint egy taknyos zsebkendőt. Odajött, végigsimított az arcomon és elhívott, hogy "beszélgessünk". Gondolom el akart rángatni csókolózni valahová messzire. A nagy, hosszúkás medence valahogy a magas lépcsősorra került ami a bejárathoz vezetett. (Szerkezetileg Nemzeti Múzeum, de sokkal keskenyebb volt, és modernebb. Az oszlopok hiányoztak) Én buta voltam, csak a szokásos és vele mentem. Fél úton persze elhagytam, mert meg nem várt volna, csak loholt előre. Előtte tiszta volt a terep, de ahova én léptem, ott egy nagy tömeg lett, egészen addig amíg szem elől nem veszítettem. Na ná.. ez az én szerencsém... Akárhol kinéztem az ablakon, csak fákat láttam. Találtam egy ablakot, amin végre ki lehetett nézni. Lábujjbegyre álltam, ágaskodtam kicsit, kinéztem, és Tara nézett velem szembe. Hatalmasat ugrottam hátra, nagyon megijedtem. Kinyitotta az ajtót, én pedig kimentem. Már megint éreztem azt a lüktetést a testemben amikor Eric felé pillantottam. Le merném fogadni, a szemem is csillogott, de hirtelen gyilkolni támadt kedvem, ahogy láttam őket ölelkezni és csókolózni. Erictől kértem egy szál cigit, Tarától egy gyújtót, rágyújtottam, majd néztem, ahogy Tara zsebreteszi a pici gyújtóját és elsátál. Eric rámnézett, de kialudt az a tűz a szememből, amit egykor áhítattal élveztem. Kinéztem a dohányzóból és láttam a lépcsőt a medencével, ahol párok voltak összebújva, hatalmas buli volt benne, de amit furcsáltam, hogy egy Eric kinézetű faszit ölelget és  csókolgat Tara. Kérdőn pillantottam Ericre, aki vállat vonva annyit mondott: Az ex pasija. 
El voltam képedve... Ez náluk így megy?! Forrt bennem a düh, kezdtem érzéketlenné válni a dolgokra. Eric odaadta az egyik doboz cigijét, ami félig üres volt. Félig pedig teli. Ilyen voltam én is... Lelkileg félig üres voltam, de félig teli a hirtelen fellobbanó düh, keserűség és fájdalom miatt. Nem tudtam tovább vele lenni. Elsétáltam, de megfogta a kezemet és lendületből visszarántott. Mélyen a szemembe nézett, de ez már nem hatott meg. Kicsusszantam szorításából és elmentem. Hátra sétáltam a hátsó bejárathoz, azelőtt ültem le egy fehér gömbre, ami díszként szolgált. Képtelen voltam elviselni a saját érzéseimet. Hirtelen mellettem termett két kisgyerek. Laurára és Marcellre emlékeztettek, de nem ők voltak azok. Bementünk az épületbe, ahol tolongtak az emberek. Mobiltelefonnal és aktatáskákkal a kezükben fontoskódóak képét mutatták. Ehh... Mintha azok volnának. Egyszerű emberek ők is... Csak van egy hivatásuk. Vagy munkájuk. Igazából nem érdekelt. Felmentünk az egyik emeletre, kiderült, valamiféle gyermekmegőrző ez a hely, kórházra emlékeztető emeletekkel. Egy pökhendi idős nő ült a portán, aki lenézően tekintett rám. Az igazat megvallva a könyvtáros nőre emlékeztetett az iskolából. Nem tudom mi dolgom volt vele, de odalétem hozzá. Kilóméterekről érződött rajta a levendulás pacsuri marró szaga. Szemüvegét az orrnyerge alatt viselve nézett rám, mintha egy leselejtezett buckalakó volnék... Valamin elkezdtünk veszekedni, én pedig visszaszálltam a liftbe, de akárhol ki akartam szállni, bámely emeleten, a nő ott ült... Kimentem az épületből, anyám pedig felhívott, hogy kiderült, kék vérű vagyok, Ő az uralkodója a helynek, ahol vagyunk (gondolom Magyarország és 2012ben királyság....) de Ő átnyújta nekem a koronát, éljek a lehetőséggel, uralkodónő lettem. Ott volt valami doki, akivel én jóban voltam, és átnyújtottam neki a koronámat, hogy uralkodjon Ő... A doki pedig Selena Gomeznek adta át a lehetőséget, aki a lánya volt. Mennyire abszurd ez az egész? Ki vagyok bukva... Szerelmi bánat után kiderül, hogy hercegnő vagyok, majd a koronám Selena Gomezé lesz... Ez biztos a pia miatt volt... Whiskey-kóla, pezsgő, sör, fütyülős... Hát... nem a legjobb mind keverni, de az Eric okozta lelki sérüléseimet nem tudom máshogy legyűrni... 
Oh és még valami.. Tegnap este 8 körül 9 látogatója volt a blognak.. Csak tudnám, hogy kik :)