Régóta nem írtam. Az én hibám. S persze a számítógépé, hisz nem akart beléptetni a blogba...

Furcsán érzem magam. Mintha a mellkasomon ülne valami hatalmas szőrös szörnyeteg. Ne olyat képzelj el, mint a Szörny Rt.-ben, inkább egy olyat, ami hatalmas, fekete és két vörös szempár tulajdonosa. Félelmetes. 
A napokban véget ért Daviddel a kapcsolatunk. Lehetnék tárgyilagos, és közölhetném, hogy márpedig ennek így kellett lennie és kész, de nem tehetem. Az elején úgy vágtunk bele, hogy nem ismertük egymást. Öreg hiba. Gondolkodtam azon ami történt, és így visszatekintve muszáj elmondanom, hogy a kettes típusú ismerkedés, amit folytattunk nem bizonyult olyan tökéletesnek, ahogyan azt David állította. Szerinte jobb előbb összejönni és a kapcsolatban megismerni egymást, mintsem ismerkedni és csak azután, miután biztosnak és stabilnak találjuk a kapcsolatot, azután belemászni. Látod David, ha előbb ismerkedtünk volna, talán rájöttünk volna arra, ami kristály tisztább mindennél: Mi nem illünk össze. 
A szakítás nem viselt meg, pedig nem én mondtam ki, hogy legyen vége. Persze másnap fúrta az oldalamat, hogy nem én oszthattam meg előbb a világgal a hírt, hogy egyedül vagyok, hanem Ő, de nem hibáztatom. Órákkal korábban kel, mint én, csak nem fogja megvárni, míg én, a hétalvó kisasszony kimászom nagy nehézkesen az ágyából csak azért, hogy a facebookon megoszthassam azt, hogy elváltak útjaink.
Már akkor aznap, amikor vége lett - pontosítsunk: péntek - éreztem, hogy a szívem másfelé húz. Ugyan hiányzott Eric, de nem úgy, ahogyan akkor hiányzik valaki, amikor szereted. Ez csupán az a fellángolásból hátramaradt tévképzet volt.
Szombaton a nagybátyámmal és anyámmal elmentem a szomszéd településre a búcsúba, de semmi érdekes nem történt kint. Konstatáltuk a helyzetet, hogy a bőrszín alapján mi vagyunk a kisebbség, így holminkat féltve eloldalogtunk a helyszínről. Meglátogattuk a kedvenc becsületsüllyesztőnket, ahová velünk tartottak kedves barátaink is. Hamar hazamentek, egyedül mi maradtunk hajnali négyig. Sőt! Ha belegondolok, tovább, mert öt órakor hajtottam fejem a párnámra. Nem egyedül. A volt barátom feküdt mellettem, aki aznap úgy bánt velem, mint az egyetlen kincsével, s ha nem tolom le, hogy meg ne próbáljon vetkőztetni, akkor még le is fektet...
Hozzá sem kell tennem, hogy vasárnapra mindent elfelejtett, az alkohol hatására semmire nem emlékezett abból, amit tett. Ráhagytam. Nem kell. Nem ő az az ember, akitől úgy lázba jövök, mint mondjuk Ericnél... Keresem azt az érzést, de nem találom, egyenes következtetés hát, hogy magát az embert sem találtam meg, aki mellett igazán, felhőtlenül boldog lennék.
Most úgy teszek, mint Gray... Keresem a lelki társam, annak ellenére, hogy már kezdem érezni, hogy dobog a szívem. Nem magamért. Másért. Még nem fedhetem fel ki az.

Aztán jött a szomorú mai nap.
Angithia és Zombie eljutottak arra a pontra, hogy karrierjük csúcsán hagyták abba mindazt, amibe belekezdtek és komolynak hittek. Legalább is Angi... 
Én, mint belső körben szereplő kívülálló nem tudom mit mondhtanék... El vagyok képedve... Nem tudok bízni a férfiakban. Egyikben sem. Lehet, hogy ez szomorú, de ezek után sok idő kell ahhoz, hogy kialakuljon majd valakivel a kölcsönös bizalom. Már abban is kezdek kételkedni, hogy egyáltalán lesz valaki... Sajnálom, igazán sajnálom, hogy a férfiak 80%-a azt hiszi, a nők csupán egyszerhasználatos, eldobhatós tárgyak, érzések nélkül, s közben állításukat megcáfolva vinnyognak azért, hogy miért sírnak annyit a nők, miért ilyen papírlelkűek?
Ismét elég volt a hímnemből. 
Remélem az, akit nem fedhetek fel, egy napon rájön, hogy én vagyok neki az a valaki. Persze elijeszteni sem akarom magamtól, ahhoz túl törékeny. Ő az a porcelánbaba, akit ha az kezed közé veszel, szorongatod, nehogy baja essék, úgy, hogy szinte hozzá sem érsz, össze ne törjön. Azt sajnálom igazán, hogy nem állhatok elé, és nem mondhatom a szemébe amit érzek és gondolok, hogy én vagyok az, aki bármit megtenne érte, aki feltétel nélkül szeretné és akiben megbízhatna. De egyelőre nem vagyok szerelmes. Tulajdonképpen sosem akarok az lenni. Aki szerelmes, az puffan a legnagyobbat. Nekem pedig nem hiányzik ismét a földről fetrengve a por belégzése. Így is köhögök.

"Az élet átalakítása
A szív lélekteli mosolyával kezdődik."

Sri Chinmoy

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.