Elvesztem magamban egy perc alatt. Tűzmadár - Mindig... Mintha arról szólna, ami nekem a legfontosabb... Szerelem... Ami elveszett, az ember, aki elhagyott, mégis ott lesz a szárnyaim alatt... Vigyázok rá, megteszek érte bármit, akkor is, ha a világ legnagyobb patkánya volt velem. 
Nem minden mese végződik Happy Enddel... 

Alapvető problematikája a dolgoknak az, hogy túlságosan kötődöm olyan embernek nevezett gerinctelen, férfiak családjába tartozó állatokhoz, akik előszeretettel használnak ki, dobnak el, játszanak velem, mint gyerekkorukban a  kedvenc Matchboxukkal... Kár, hogy ennyi idő elteltével sem veszem észre, ki az, aki engem akar, és ki az, aki csak deréktól lefelé, combközéptől felfelé... 

Néha sírni volna jó egy kicsikét... Elvonulni és kisírni magamból a hosszú évek bánatát, de tudom, hogy ezt a kedves barátaim nem engednék... Pedig elhihetitek, hogy erre szüksége van egy embernek, egy lánynak.
Persze ismét előjön bennem a két én... Akár csak Arina és Angel. (erről akkor, ha már lesz bejegyzés ITT)
Az egyik le akarja gyűrni a másikat. Egyszer boldog vagyok, egyszer mérhetetlenül szomorú, és ez megy a nap 24 órájában. (leszámítva amikor alszom, mert akkor leszarom az ilyeneket)
Egy szó mint száz, fáradt vagyok és ez látszik... Sorok, szóközök össze meg vissza, értelmetlen mondatok, amiket lehetetlen értelmesen összefűzni. Mérhetetlenül haragszom Ericre, és arra amit még anno tett... Nem ezt érdemeltem, szerintem... Egyszerűen nem tudom megfogalmazni azt amit érzek... Tényekkel meg nem akarok most senkit untatni. 
Legközelebb, amikor kiheverem ezeket az állatokat, érdekes tényeket közölhetek és jobb lesz a fogalmazó-készségem, jelentkezem. 

Jó éjt.